Büszkeséggel eltelve: a Netflix újabb ámokfutása


A Netflix előtt ismét megnyíltak a kapuk, hogy az elfogadás propagálásának egyik zászlóshajóját eljátszva teletömje műsorkínálatát egy adag, a  homoszexualitást népszerűsítő filmmel és sorozattal. A Netflix a Pride Hónap alatt egy sornyi kínálattal állt elő, és reflektorfénybe helyez minden LMBTQ+ tartalmat, ami eddig is megtalálható volt az oldalon. 

A több, mint 460 film között vannak dokumentumfilmek, drámák, vígjátékok, gyerekmesék, melyek tartalmaznak olyan alkotásokat, mint amilyen a Fülig beléd zúgtam, a Getting Curious With Jonathan Van Ness, a She-Ra és a lázadó hercegnők, és még sok más gyomorforgató, az átlag ember ingerküszöbét messze túllövő sorozat. 

A Netflix Büszkeséggel eltelve (Shine With Pride) gyűjteménye között fellelhetőek olyan kategórianevek, amik sokaknak provokációként hathatnak, bár ez már egy megszokott eljárás esetükben.

Merüljünk el kicsit közösen a mocsárba, és nézzünk körül abban a világban, amelyet a Netflix újabban kínál nekünk!

RuPaul: Drag Queen leszek

Esetünkben a RuPaul: Drag Queen leszek nevű sorozatot nem nevezhetjük egy erőltetett példának, hiszen már a második ajánlásként jött velem szembe.

Akik esetleg még nem találkoztak a drag queen elnevezésű, közönségesnek mondható LMBTQ kaszttípussal, azoknak mondanám, hogy a drag queen olyan személy (általában férfi), aki túlzott sminkkel, nagy parókával, nőnek öltözve, nőként viselkedve jelenik meg, általában előadásokon. 

A RuPaul: Drag Queen leszek sorozata egy amerikai reality show, amelynek házigazdája egy híres amerikai drag queen, RuPaul. A műsor lényege, hogy bemutassa a drag queenek életét és történetét azzal, hogy magukat felvállaló drag queeneket hívnak be egy stúdióba, ahol beöltözve “szabadon magukat tudják adni”. Ezt követően zsűrik erősítik meg őket megjelenésük egyediségében. Érthető okokból, érdeklődésem hiányában sajnos nem rendelkezek részletes információkkal a sorozattal kapcsolatban, de az alábbi linkre kattintva mindenki megtekinthet egy másfél órás összevágást:


A Cukorfalatok továbbra is terítéken

A 11 éves Amy fellázad a konzervatív családi hagyományok ellen, amikor megismerkedik egy szabad szellemű tánccsoporttal.
Bizonyára sokan emlékeznek, hogy mekkora felháborodást váltott ki a Cukorfalatok (Cuties) megjelenése a Netflixen, mely filmben bármiféle túlzás nélkül gyerekprostitúciót jelenítenek meg. 

Mindannyiunknak ismerősek lehetnek az Internacionálé sorai, miszerint: „a múltat végképp eltörölni”! A Netflix tartja is magát ehhez, és kaptunk egy kis 16+-os gyerekpornót is…

A 11 éves muszlim családban nevelkedett Amy megismerkedik pár vele egykorú lánnyal, akiket szó szerint az internet nevelt. Semmit nem tudnak a szexualitásról, de azt látják, hogy a celebek és az influenszerek a szexuális kisugárzásukkal, és a kirívó megjelenésükkel szereznek maguknak népszerűséget, ezért elkezdik őket utánozni. 

A film kiválóan mutatja be Párizs hangulatát, ahol két szélsőséges réteg közül tud csak választani Amy. Az egyik a franciák által tolerált, szélsőséges, tradicionalista iszlám, ahol férfiak Szenegálból hoznak maguknak újabb feleségeket, a másik pedig egy teljesen szabad, ámbár bármiféle hittől, erkölcstől és tartástól megfosztott, romlott posztmodern réteg.  Amy sodródik az árral, és valójában ő sem tudhatja mi történik körülötte.

A film végére oda lyukadunk ki, hogy a lányok egy fesztiválon lépnek fel, amint a vigyorogva tapsikoló tömeg nyálcsorgatva nézi a 11-12 éves gyerekek twerkelését. 
A premiert követően már tudható volt, hogy hatalmas port fog kavarni a film. Volt aki perelt, az ötletgazda szerint viszont, a film kreatív, bátor, vitaindító, mivel komoly társadalmi témákról beszél.

Viszont valóban ez lett volna a cél? 
Bármit is szerettek volna ezzel elérni, maga a kivitelezés egyszerűen gusztustalan volt, ám egy komoly társadalomkritikát valóban vélünk felfedezni.
A gyerekek mindig hasonlítani akarnak valakire. Mivel a felnőtté válás és a kisgyerekkor között lebegnek, kell  valaki, aki utat mutat nekik. Sajnos az egyes, nagyon is kártékony munkát végző celebek és influenszerek elterjedésével ezt a szerepet átvette a közösségi média, amely kiváló eszköze bármilyen hatalomnak arra, hogy már egy gyerekből is szófogadó birkát neveljen.

A gyerekkori telefonhasználati szokások: a globális elit technokratáinak ördögi köre

A tény, hogy modern világunkban nyomás helyezkedik a szülőre akkor, ha nem vesz a 12 éves gyerekének egy okostelefont, mert egyébként a gyereket kicikiznék, nem javít a helyzeten. Azok a technokrata “zsenik” akik a háttérből kigondolták akár az utóbbi társadalmi krízist, pont azt a célt akarják elérni, hogy a gyerekeket belenevelve a virtualitásba, kontrollálni tudják mindenki gondolatát, melynek tökéletesítése éppen előttünk zajlik, csak a Ne nézz fel! című film törvényét követve senkinek nem tűnik fel, vagy akit még fel is emésztett a virtualitás világának feketelyuka, öntudatlanul támogatja is ezt a sötét tervet. 

Egy gondosan kitervelt ötletet valósítottak meg azzal a démoni körrel, amit a telefonos példa alapján sugallni szeretnék. Ha nem veszel a gyermekednek egy okostelefont, akkor fenn áll az esélye annak, hogy kitaszított lesz, másodrendűnek fogja magát érezni, vagy csak egyszerűen kiszakad a közösségből azáltal, hogy nem vesz részt az esti 3 órás virtuális összejöveteleken Messengeren. Felmerülhet egyfajta aranyközépút, ami elsőre megoldásnak is tűnhet a keves olvasó számára. Gondolná a naiv ember: mi lenne, ha megvennénk azt az okostelefont, ezáltal nem válik sem kitaszítottá a gyermek, se nem érzi, hogy kimaradna a szociális életből, viszont szabunk egy időkorlátot, hogy mettől-meddig, milyen időközönként lehetne azt a telefont használni? Ez megoldás? Egyáltalán nem. 

Akinek van ebben tapasztalata, az pontosan tudja, hogy hiába szabsz időkorlátot a gyerekednek a telefonhasználat idejét illetően, egy jó játék, vagy éppen egy jó sorozat (akár pont egy LMBTQP-s) éppen elég arra, hogy össze legyen kötve a virtualitással. Elveszed a gyerektől a telefont, és azt tapasztalod, hogy agresszív lesz, üvöltözik, akár depresszióba, szorongásba eshet, azaz a paradoxon helyzet újra kialakul. Választhatsz, hogy visszaadod neki a telefont, ezzel erősítve a posztmodern, virtuális térrel lévő összeköttetését, vissza sem adod neki, ezzel visszaidézve a régi állapotot, amikor nem is volt neki telefonja, vagy fenntartod az időkorlátot, amivel permanens agressziót, esetleg depressziót okozol a gyerekben.  Mintha csak a Mátrix karaktere, Morpheus tartaná felénk a piros és a kék tablettát. 


LMBTQ történetek a családdal a középpontban

Még, hogy nem a gyerekeket akarják támadni? 

Az LMBTQ történetek a családdal a középpontban a Büszkeséggel eltelve projekt egyik kategóriája, ahol gyerekműsorokkal, mesékkel találkozhatunk. Eddig nem is lenne baj, de a hangsúly azon van, hogy a mesék karakterei között találhatóak kirívó LMBTQ karakterek, vagy maguk a főszereplők azok, akik finoman fogalmazva sem rejtik el a másságukat.

Ezeken a gyerekmeséken belül is megtalálhatók a legkülönfélébb kategóriák: vannak romantikus mesefilmek, van ami akciódús, van, ami kifejezetten a 4-6 éves korosztályt szólítja meg, és van, ami egy könnyedebb horrornak is besorolható. Ez egy teljes mértékben tudatosan és tervezetten kiépített kommunikációs stratégia, hiszen azáltal, hogy minden népszerű kategóriába beleitta magát a homolobbi, minden gyerekhez el tud jutni. 

A következő lépés már csak mellékes, hogy megtalálják-e azokat a szülőket, akik kellően figyelmetlenek, hogy lejátszanak egy ilyet a gyerekeiknek anélkül, hogy bármi szokatlant tapasztalnának, vagy, hogy ne figyeljenek kisgyermekük tv-s fogyasztására. Utóbbi már talán megbocsáthatóbb, hiszen rohanó világunkban sok esetben a szülő kevesebb figyelmet fordít arra, hogy néha ránézzen a TV-re, hogy éppen buzeránsok táncolnak-e egy gyerekmesébe öltöztetett propagandaanyagban, vagy, hogy valóban valami fejlődést szolgáló, az egészséges gyermeki világkép tárgykörébe tartozó gyerekmesét sugároznak-e.

Bizonyára sokan emlékeznek a Steven Universe nevű televíziós mesesorozatra, amit a Cartoon Networkon sugároztak. Bár nem vagyok valami naprakész abban, hogy milyen gyerekmeséket és mese sorozatokat adnak le, és, hogy azoknak mi a tartalmuk, de elég hamar leesett, hogy a Steven Universe minden második része azt tárgyalja, hogy az egyik női főszereplő milyen módon élje ki más leszbikusokkal a szexuális és szerelmi vágyait.  Pár generációnyi idő elteltével oda jutunk el, hogy az LMBTQP-propagandát már nem is kell ráerőltetni az emberekre, hiszen azáltal, hogy gyerekkorunk óta velünk van, normalizálódhat a köztudatban. 

Találni az interneten kirívó példákat arra, hogy egyes pszichopata, agymosott szülők hogyan nevelik át a fiúkat lányra, akinek egy tucat fellépést és előadást biztosítottak az ebben érdekelt pénzemberek és médiák. Nagyon jól tudja a propaganda, hogy a legkönnyebben befolyásolható emberek azok, akik még túl fiatalok, gyerekek, vagy, akik kellően hülyék bármihez felnőtt létükre. 

Az LMBTQ-kommunikáció, avagy a gender-propaganda

Gyakori kérdésnek számít, hogy az LMBTQP-propaganda egy háttérben megtervezett, és a nyilvánosság előtt szervezetten előadott lobbi-e, vagy egyszerűen csak jól jönnek ki a lépéseik.  Minden sikeres mozgalom mögé kell egy jól felépített kommunikációs háttér, ami akár gyorsan, akár lassan, de eljut minden emberhez. Kiváló manipulációs technikák léteznek arra vonatkozóan, hogy a bizonytalan embereket hogyan lehet meggyőzni egyből egy olyan témáról, amiről információhiányuk által keveset tudnak. 

1987-ben egy érdekes cikk jelent meg a Guide magazin hasábjain egy Harvardon végzett pszihológus, Marshall Kirk, és egy bizonyos Hunter Madsen tollából, melynek címe A heteró Amerika átalakítása volt. Ebből a cikkből két évet követően egy könyvet is írtak.  A cikk és a könyv kritikusai azt állították, hogy ezekkel az írásokkal megtalálták arra a bizonyítékot, hogy létezik az LMBTQP-propaganda, melyet persze a mozgalom tagadott. Persze kár is ezen a vitán fennakadni, hiszen mára egyértelművé vált, hogy az LMBTQP-propaganda szisztematikus kommunikációja valóban egy gyakorlott jelenség. 

Viszont mi is szerepelt ebben a bizonyos cikkben?
A szerzők szerint az a cél, hogy a homoszexualitás indifferens érzéseket váltsok ki, azaz ne legyen egy elutasított, ellenérzéseket kiváltó tényező, hanem az emberek oly módon álljanak hozzá mintha teljesen természetes dolog lenne. Ez a deszenzualizáció. 

A deszenzualizáció állapotát hat lépéssel lehet elérni:
1. Annyit kell beszélni a homoszexualitásról, amennyit csak lehet, és olyan hangosan, amennyire csak lehet.
2. A homoszexuálisokat mindig áldozatként kell beállítani, akiket valamilyen rendszer vagy valamilyen csoport, valamilyen okból (általában “tudatlanságból”) bántani akar.
3. A homoszexuálisok mellett kiállók számára biztosítani kell valamilyen ügyet. 
4. A homoszexuálisoknak jó embernek kell tűnniük.
5. A homoszexualitás kritikusait rossz embernek kell beállítani.
6. Fel kell vállalni az anyagi és erkölcsi felelősséget. 

Gondolom ismerős lehet, hogy sokan az alapos tájékozódás helyett csak bekapcsolják a TV-t, és bármilyen információt leközvetíthetnek az adott csatornán, hősünk azt azonnal elhiszi, és a valósággal azonosítja mondván: ,,ők szakemberek, biztosan jobban értenek hozzá”. Az 1. lépés pont erről szól. A homokos lobbit mint egy trójai falovat kell bevinni, majd általánossá tenni a médiában, ezzel a tömegember vagy elfogadja és megszokja annak jelenlétét, ezzel teljesen normalizálva a hétköznapjaiban, vagy radikálisabb propaganda fogyasztása esetén még ügyként is tekint rá, hogy kiálljon mellette. Na a Netflixhez hasonló, és az effajta kaliberű médiák esetében pont ezt látjuk.

Addig terjesztik a homoszexuális-lobbi reklámozását, addig dobálja fel a Netflix az új LMBTQP filmeket, amíg ahhoz az információhiányban szenvedő, vagy csak a világ effajta nyomásait elkerülni kívánó, az objektivitás talaján álló ember, aki csak nyugalomban szeretné leélni az életét, a részévé válik vagy azáltal, hogy beletörődik és elfogadja, vagy azáltal, hogy szerves részévé válik, akár a propaganda terjesztésében egy Facebook poszt által, akár a Pride-on menetelve, nyilatkozva Osváth Zsoltiknak, hogy mennyire jól érzik magukat ebben a közösségben. 

Így működik a gépezet. 


Büszkének lenni arra, amiért semmit nem tettél

Bizonyára ismerős lehet a szituáció, amikor valaki “coming out”-ol, azaz bevallja, hogy homoszexuális.

Maga a pride angol kifejezés is azt jelenti, hogy büszkeség.  Én csak azt nem értem, hogy miért kell valami olyanra büszkének lenni, amiért az égvilágon semmit nem dolgoztál, semmit nem tettél, hanem egyszerűen csak jött. 

Egyszer egy Pride-on láttam egy táblás feliratot (persze a kordon másik oldaláról), hogy ,,büszke vagyok a fiamra, amiért meleg”. Eléggé bizarr dolog egy ilyen dologra büszkének lenni, ami miatt semmit nem teljesítettél. Mintha a homoszexualitás egy kiérdemelt dolog lenne az életben, amiért keményen dolgozol, hogy megszerezd.

A globalista média olyan jól használja fel propagandaeszköznek a “büszkeség” definícióját, hogy a fiatal korosztályt teljesen megfertőzve beállítja őket az LMBTQP sorába, ezzel levéve a terhet a vállukról, hogy valami valósat alkossanak. Végülis könnyebb úgy elismerést kapni, hogy kijelented, hogy meleg vagy, mint, hogy keményen megdolgozol egy valós cél elérése érdekében. 

A homoszexualitás az erkölcs mérlegén

Teljesen tiszteletben tartom mindenkinek a hitét. Minden ember mást tapasztal a világ ismeretlen oldalából, és mindenki más véleményt alakít róla ki.  Van, aki tapasztalt spiritualitás terén ezt-azt, van, aki mások élményei alapján von le következtetéseket, van, akit a hagyomány térít egy útra.

Én keresztény vagyok, ebben a kultúrában nőttem fel, nekem is megvannak a saját tapasztalataim amik által alakítottam a saját világnézetem. Van, amiben rendületlenül tudok hinni valamilyen tapasztalat által, de van, ami számomra is csak hit marad, hiszen nem tapasztaltam testközelből, és csak pár összefüggő dologból tudtam valamilyen következtetésre jutni. Viszont a homoszexualitás részéről egyértelműen kivehető, hogy nem csak a Bibliában, hanem a puszta gyakorlatban, és az általános szellemi felfogásban is szemben áll a hagyományokkal és a tradíciókkal, így a kereszténységgel is, abban a formájában pedig, ahogy pl. a Netflix előadja, teljesen ellentétes a erkölccsel és Istennel. 

Egyáltalán nem véletlen az, hogy a homoszexuálisok között nincsenek keresztények (viszont sátánisták annál inkább), maximum nagyon kis létszámban, de javarészt azok is olyanok, akik elolvasva egy könyvet szakértőjének állítják be magukat bárminek, de valójában teljesen el vannak tájolva. 

Vannak olyanok is, akik ahelyett, hogy a tradicionális vallások gyökereit vizsgálva elgondolkoznak az objektív igazságon oly módon, hogy mélyebb önkritikát is képesek vállalni, inkább úgy próbálják hajlítani a vallások tanításait, hogy az az ő világról alkotott elképzelésüket igazolja. Ezzel az a probléma, hogy az objektív megismerés helyett egy szubjektív vélemény mellé társítja a világnézetét, így maximum meghamisítja a vallást. Ez látható akkor, amikor a tavalyi Pécsi Pride egyik főszervezője, Steinder Kristóf azt nyilatkozta a médiának, hogy a vallási személyek, így Isten, Jézus, Mózes és Mohamed is az elfogadást hirdetik, és azok, akik a vallási tanítások alapján ítélik el a homoszexualitást, valójában szélsőséges gondolkodású, megtévesztett emberek.  

Természetesen ezek a hamis gondolatok nyugaton élik leginkább reneszánszukat. Németországban 1-2 alkalommal tapasztalhattuk, hogy templomokra kitűzdelték a szivárványos zászlót, de ezek elvont esetek, ahol megfontolatlanságból, tárgyi tudás hiányában, vagy akár a fenyegetéseknek és a nyomásnak hatására beadják a derekukat akár papok vagy lelkészek, akár egy plébánia általános dolgozói. Ebben az a veszélyes, hogy az internet és a már említett szervezett virtuális propaganda mellett ez sokakat tud összezavarni, hiszen egy jól felépített zárt logikai rendszer hiteles felvázolása esetén kiválóan lehet megvezetni a témában érdekelt, ámbár gyanútlan embereket.

Ebből a megvezetésből következhet az erkölcs újra gondolása akkor, mikor elhitetik az emberekkel azt a hamis tanítást, hogy lehet szubjektív is. Ez azt jelenti, hogy mindenkinek saját magának kell azt eldöntenie, hogy egy adott cselekedete jó-e, vagy sem, és ezt nem egy objektív (azaz valós) mérce határozza meg. Ebből végül az lesz, hogy bárki bármit megtehet, ha azt saját elképzelése szerint jónak látja, akkor is, ha az valójában másnak árt.

Záróakkordként mutatok egy ironikus észrevételt, ami hamar elterjedt a jobboldali körökben:

Persze ez csak a véletlen műve lehet, mégis érdemes a hívő embernek elgondolkoznia, hogy spirituális szempontból milyen erők befolyásolhatják az LMBTQP-t.

– Soltész Marcell

© 2024 Mozgalmár

Theme by Anders NorenUp ↑