Kategória: új világrend

Valóban közeleg a technokrata diktatúra? – harapófogóban az európai civilizáció

Valóban közeleg a technokrata diktatúra? - harapófogóban az európai civilizáció

„Jelenkorunk már semmiben nem hasonlít ahhoz az időszakhoz, amelyet korábban elképzeltünk magunknak. Sőt a jövőről alkotott képünket mindjobban a pesszimizmus és a kilátástalanság jellemzi. Sokkal jobban, mint az elmúlt évtizedekben bármikor. Szorongás, depresszió, beletörődés, közöny, rémület, aggodalom, nyugtalanság, ijedtség, kétségbeesés, pánik, bizonytalanság kíséri mindennapjainkat, mintha mára ezek az érzések az élet természetes rendjéhez tartoznának.” 

Ezekkel a gondolatokkal kezdődik Mattias Desmet, híres belga pszichológus professzor egyik legismertebb könyvének, a Totalitarizmus pszichológiájának leírása, amely korunk társadalmának állapotát hivatott jellemezni. Egy olyan korszakba cseperedtünk bele, ahol a szerző által megemlített technokrata világ értelmet nyer azáltal, hogy alapvető szabadságjogainkat, értékeinket, hagyományainkat folyamatosan szondázva és korlátozva próbálnak minket megfosztani attól, ami minket egyedivé tesz, hogy aztán belesimuljunk a társadalom szürke tömegeibe, hogy álmainkat feladva ugyanolyan irányítható és végtelenségig manipulálható részei legyünk a rendszer gépezetének, mint amilyen egy totális diktatúra esetén. 

Ebben az írásomban eddigi tapasztalatainkon keresztül betekintést szeretnék adni arról a technokraták által kiépíteni kívánt világról, ami többek között az Egyesült Államokban és már Nyugat-Európában is egyre inkább kibontakozóban van, és amelynek gyakorlata tömegemberek kitermelésében, alapvető emberi jogok korlátozásában és a józan ész érvényesülésének ellehetetlenítésében fog megmutatkozni.

Kik ezek a technokraták, és mit is akarnak?

Röviden a technokraták a társadalom legtetején elhelyezkedő elit rétegből származó egyének, akik a progresszivitást, a társadalom folyamatos technológiai fejlődését és a tudomány kiterjesztését szorgalmazzák. Tipikusan ilyen ember többek között Mark Zuckerberg, Bill Gates vagy éppen Steve Jobs.

A technokrácia, mint kormányzati rendszer lényege, hogy az előbb felsorolt szupergazdag döntéshozókhoz hasonló emberek vegyék át egy állam vezetését, szóval, hogy ne a mindennapi emberek közül kerüljenek ki tehetséges politikusok, hanem technokrata szakemberek hozzanak döntéseket.

Ez papíron leírva nagyon jól hangzik, hiszen ki ne akarná, hogy az országát valóban hozzáértő, a saját területükön belül a legjobbnak minősülő tudósok és feltalálók irányítsák, de az a baj, hogy korántsem ragadna le ennél a dolog.

Láthatjuk azt, hogy azok a technokraták, akik igazából nincsenek is valós államvezetői pozícióban, már azon kívül is milyen módon korlátozzák a szabad véleménynyilvánítást, és tüntetnek el egy kattintással akárkit (többek között engem is), aki szembe mer szegülni a mainstream, globalista vonallal.

Pont így működik a Mark Zuckerberg által létrehozott Facebook és a köré épülő metaverzum is, ahol már nem kell radikálisnak lenned ahhoz, hogy örökre tiltsanak a felületükről, hiszen a mérsékeltebb irányzatú jobboldali véleményeket is erőszeretettel törlik.

Ezek a technokraták bizony többségében olyan emberek, akik ha hatalomra jutnának, ugyanazt a vérgőzös totalitarista terrort szabadítanák a világra, mint a 20. század hajnalán az elnyomást megtestesítő bolsevikok.

Pontosan tudjuk azt, hogy azok az erők, akik először csak a szellemi térben próbálnak valamiféle önkényt ráerőltetni a velük egyet nem értő hangokra, hatalmi pozícióba kerülésük esetén azt már a fizikai térben is megvalósítanák, főleg azok az elmeháborodott szupergazdag globalisták, akik ennek az alappilléreit már letették.

Eljön a társadalom tömeggé züllesztése?

A kommunisták azt mondták, hogy legyünk mindannyian egyenlőek, és akkor mindenkinek jó lesz. A globalista technokraták azt mondják, legyetek mindannyian egyenlőek, és boldogok lesztek. 

A történelem ismétli önmagát, csak a benne szereplő kulcsfigurák és a körülmények változnak. Míg a világgazdaságot irányító globalista elit arra törekszik, hogy ezt megvalósítsa, olyan politikai válságok és gazdasági recessziók következnek be, amelyek segítenek nekik ennek kivitelezésében.

Emlékszünk még a covid-válság alatti értelmetlen korlátozásokra, melyeket a kormányok világnézetüktől függetlenül, központi utasításokra hajtottak végre? És arra emlékszünk, amikor az ellenpólust képviselő, az emberi jogokért és a méltóságért egyedül kiálló, valós szakértők erről lerántották a leplet, és kiderült, hogy a karanténok és mindenféle korlátozások többsége teljesen értelmetlen volt?

A szálakat rángató technokrata-globalista döntéshozók ezeket pontosan tudták. Ezeknek az intézkedéseknek ugyanaz volt a célja mint a jelenlegi orosz-ukrán háború alatti hangulatkeltés: az emberek félelemben tartása.

Alapvető tömegpszichológiai tény, hogy az emberek tömegeit könnyebb felülről befolyásolni abban az esetben, ha félelemben tartjuk őket. Ez a jelenség azért alakul ki, mert válsághelyzetben az emberek egyrészt jobban összezárnak, csőlátásuk lesz, és automatikusan elkezdenek azoknak az embereknek hinni, akik akár egy orvosi köpenyt felvéve, akár egy televízióban jólfésült hajjal tudományos szakszavakat egymás mellé dobálva szakértőknek látszanak egy adott témát illetően.

Emlékezzünk vissza, hogy a covid-pandémia alatt nem a valós virológusok döntése és véleménye volt a mérvadó, hanem a mindenféle, a kormányhoz és a Fideszhez közelálló szakértőknek tűnő, orvosláshoz többé-kevésbé értő egyénekre figyelt az egész ország.

Egy szűk magot kivéve senki meg sem kérdőjelezte azt, hogy van-e értelme a folyamatos maszkhasználatnak, az este 10 utáni kijárási tilalomnak, az 5. oltásnak és a fejetlenségnek és a zűrzavarnak.

A mesterséges válságok által bekövetkezett technokrata tömegmanipulációnak a célja tömegek képzése, amelyek a végtelenségig formálhatóak és manipulálhatóak. 

A tömegemberek korának jellemzője, hogy ciki tudással, egyéniséggel és tehetséggel kitűnni, sokkal inkább az átlagos a menő. Ezt tapasztaljuk ma, és ez a folyamat még inkább csak erősödni fog. 

Azokban az egész világot érintő válságokban, amelyeket a következő években és évtizedekben tapasztalhatunk, az egyik legnagyobb jellemzője a tömegformálódás és a technokraták uralkodása lesz. 

Hogy egy ilyen világban mégis hogyan lehet érvényesülni a józanul gondolkodó, kevésbé befolyásolható embernek, választ adhat Mattias Desmet már említett könyve, a Totalitarizmus Pszichológiája, amely a Kárpátia Stúdió kiadásában megrendelhető az alábbi linken: 

https://www.magyarmenedek.com/products/17928/A_totalitarizmus_pszichologiaja_-_Mattias_Desmet.htm

Ne feledd! Célod a technokrata világrend elleni fellépés kell, hogy legyen, ebben ad útmutatást a Mozgalmár. 

Tekintsd meg az eddigi blogjaimat is: https://mozgalmar.hu/blog/

A Világgazdasági Fórum szerint érdemes nyomkövető mikrochipeket ültetni gyerekekbe

A Világgazdasági Fórum szerint érdemes nyomkövető mikrochipeket ültetni gyerekekbe

A Világgazdasági Fórum oldalán megjelent egy cikk, amely a nyomkövető mikrochipek gyerekbe való ültetésének szükségességét tárgyalja. 

Írtam már arról, hogy egy friss biotechnológiai vállalat, a Walletmor Magyarországon is elkezdte forgalmazni a testbe ültethető chipeket, amik segítségével a készpénzt és a bankkártyát felváltva, érintéses módon tudunk boltokban, a terminálokon fizetni. 

A testbe ültethető chipek bár még nincsenek a világ előtt elfogadtatva, a Világgazdasági Fórum oldalán már arról írtak, hogy érdemes lenne ezeket gyerekekbe ültetni, mivel a készülék nyomkövető funkciója biztonságot nyújtana számukra.

Ezt az írást Kathleen Philips, az IMEC, azaz az Egyetemközi Mikroelektronikai Központ alelnöke tette közzé. Az IMEC egy nemzetközi kutatás-fejlesztési szervezet, amely a nanoelektronika és a digitális technológiák területén tevékenykedik, így egyáltalán nem meglepő, hogy ők is meghatározó részét képezik a testbe vagy az agyba ültethető chipek kifejlesztésében és terjesztésében. 

Kathleen Philips az oldalon arról értekezik, hogy a beültethető implantátumok egy idő után ugyanolyan technológiai fogyócikké válhatnak, mint pl. a hallókészülékek is.

Persze azzal ő is tisztában van, hogy a téma igen megosztó, és, hogy az emberek chipezésének korlátait etikai viták húzhatják meg, de azt is hozzátette, hogy a tudomány és a technológia teljesítőképessége határtalan, így csak az emberekkel való elfogadtatás lehet az egyedüli akadály.

Ez lényegében azt jelenti, hogy a chipeknek való társadalmi ellenállás nélkül egyszer csak azt vehetjük észre, hogy az 1984 című regényben megírt disztópiában találjuk magunkat.

Klaus Schwab főtanácsadója és a Világgazdasági Fórum rendszeres vendége Yuval Noah Harari, aki több előadásában is kitért arra, hogy a jelenkor kormányainak és a világ legnagyobb tech cégeinek megvan a lehetősége az emberek meghekkelésére a digitalizáció által, és szerinte elértünk abba a korba, ahol az emberek “hekkelhető állatokká” válnak. Ő úgy látja, hogy az emberiség a 4 millió éves evolúciója alatt tulajdonképpen a fundamentumaiban semmit nem változott, viszont a digitális világ és az “adat” lehetővé teszi azt, hogy az embert biológiailag teljesen átformáljuk azáltal, hogy a digitalizáció segítségével meghekkeljük, és pszichológiailag újratervezzük. 

A már említett Klaus Schwab, a Világgazdasági Fórum elnöke azáltal vezetné gyakorlatba az ötletet, hogy agyba ültethető chipek segítségével összekötné az embert a digitális világgal, ami amellett, hogy vezető nélküli autókat és okosotthonokat teremtene, lehetőséget nyújtana, hogy a digitális világot egyszerűen a gondolatainkkal tudjuk irányítani.

Viszont részünkről van ezzel egy igen jelentős probléma. A chipek segítségével bármilyen velünk kapcsolatos információval és adattal visszaélhetnének az abban érdekeltek, és azok pedig pont azok, akik ezeket a szerkezeteket tervezik és terjesztik a társadalom rétegeiben. Azok a digitális óriások és globalista diktatúrát kiépíteni kívánó kormányzatok és háttérhatalmak, akik eddig is a lehető legtöbb információt próbálták összegyűjteni az emberekről, a chipek beültetését követően felmérhetik a szokásaidat, ellophatják a személyes adataidat, lekérdezhetik a tartózkodási helyed, megismerhetik a politikai beállítottságodat és minden más információt is lekérdezhetnek rólad. 

Azáltal, hogy az emberbe beültethető nanotechnológiák lehetősége szélesedik, lehetővé válik, hogy az ember távolról is manipulálhatóvá váljon, így akár kialakulhat egy, a tömegek feletti irányítás is. Persze ez már egy jóval disztópikusabb, ámbár egyáltalán nem kizárható forgatókönyv. 

Az előbbire visszatérve elég naivnak kell lenni ahhoz, hogy azt gondoljuk, a csakis a saját zsebüket néző, profitorientált multicégek és gazdasági szervezetek vezetői, illetve a pénzhatalmi világelit ne élnének vissza azzal a hatalommal, amit tálcán kínált fel nekik az, aki akár chipezéssel, akár egyéb más technológiai eljárások segítségével adott nekik erre lehetőséget.

Nem kell hinni a legvadabb összeesküvés-elméleteknek ha nem akar az ember, nem kell azt gondolni, hogy a világ legbefolyásosabb emberei, akiknek kormányok hatalmai összpontosulnak a kezükben öntudatlan, hekkelhető állatokká akarják lealacsonyítani az embert még több hatalom és még több pénz érdekében. Nem kell azt gondolni, hogy a migráció, a covid-diktatúra és a jelenlegi háborús légkör is arról szól, hogy hogyan tudnak a a világ vezető politikusai a kisemberek szenvedéseiből pénzt csinálni, de azt nem cáfolhatja meg senki, hogy ezek az emberek akarva-akaratlanul, egyfolytában ezekről értekeznek csúcstalálkozókon és világgazdasági szervezetek előadásain, ahol a világ legbefolyásosabb óriáscégeinek tolják le azokat a dumákat, hogy hogyan lehet háborúk kirobbantásával, járványok terjesztésével, emberek mérgezésével, népek és emberek egymás ellen fordításával óriási pénzeket kaszálni. Az elmúlt évek tapasztalataiból pontosan tudhatja a kedves olvasó, hogy a világon mindent a korrupció, a pénz és a hatalom irányít, és, hogy azok az emberek, akik már teljesen elvesztették minden kapcsolatukat a valósággal a vagyonuk által, hogyan válnak olyan mértékű pszichopatákká, akiknek egyetlen életcéljuk az marad, hogy magukat még nagyobb pozícióba juttatva tehessenek szert még több pénzre és hatalomra, akár azáltal is, hogy emberek millióinak sorsáról döntenek tragikusan.

– Soltész Marcell

Civilizációs háború Európa ellen – migrációs válság

Civilizációs háború Európa ellen - migrációs válság

(kép forrása: abcnews.go.com – Alexander Svokos)

A Magyar Szigeten töltött napjaim életem legjobbjai közé tartoznak, bár sokszor láthattam hazafele menet az Ásotthalom és Szeged közti főutakon átrohangáló migránsokat. Fokozta az élményt, hogy annak tudatában hallgattuk az egyes kerekasztal beszélgetéseket, hogy tőlünk pár száz méterre több tucat migráns próbálta magát átverekedni a határon. 

Elég közvetlen tapasztalataim vannak a migránsokkal kapcsolatban, hiszem még csak általános iskolás voltam, amikor Bicskére hoztak belőlük több százat, akiket a helyi menekülttáborban szállásoltak el. Szabadon mászkálhattak az utcákon és még a tenyerünkből is ehettek volna, ha nem féltünk volna egyfolytában, hogy valamilyen terrorcselekmény elkövetésén törik a fejüket. 

A különféle velük kapcsolatos félelmeket erősen táplálta az is, hogy egy szír terroristát itt kaptak el, amikor a családját a helyi vasútállomásnál a vonatsíneknek nyomta.

Bár szerencsére ez a menekülttábor már bezárt és az egész ország megtisztult az illegális migránsoktól, a nyugat-európai népek természetes önvédelmi mechanizmusának tudatos kiiktatásával nem sikerült kizárni őket teljesen, ami végső soron egy komoly, civilizációk közti összecsapást fog eredményezni. 

Most úgy döntöttem, hogy újra leveszek a polcról egy régen ott porosodó könyvet, és Václav Klaus, korábbi cseh köztársasági elnök gondolatait átolvasva, a sajátjaimat ezzel felelevenítve kicsit mélyebben átvizsgálom a 2015-ben kezdődő, viszont a mai napig tartó migrációs válságnak nevezett mesterséges krízist, melynek lényege Európa meggyengítése, az északi civilizáció elpusztítása és a fehér rassz eltűntetése. 

A terv első lépése: az önvédelem kiiktatása

Európa idegen kultúrákkal való ellepésének első lépése a természetes önvédelmi mechanizmus kiiktatása az emberek pszichés rendszeréből. A multikulturalizmus elterjedésének következtében az emberek nem találják a helyüket a világban. Ebből az identitásválságból kifolyólag nemhogy nem tudják eldönteni melyik nemzethez és kultúrához tartoznak, már gyakran a saját nemüket és a természetadta szexuális irányultságukat is megkérdőjelezik. Ebben az óriási, a világelit által mesterségesen előidézett krízisben csupán az utolsó szempontja az embernek, hogy megvédje magát és a környezetét. 

A túlzott kényelemben való szocializálódás és a mainstream média totális hiteltelenségének eredménye, hogy az emberek a kulcsfontosságú kérdéseket bagatelizállják. Amikor az újságírás műfajának egyik alappillére arra épül, hogy az emberek ingerküszöbének túllépése érdekében folyamatos rettegésben kell tartani az olvasót olyan hírekkel, amik azon a napon már a 15. világvégét jósolják (aszteroida zápor, napkitörés, gyorsabban forog a Föld mint egy éve stb.), egy kis migráció, egy kis világháború, nyomkövető chipek agyba való beültetése és a háttérhatalom orwelli totális kontrollja már nem tudja annyi ember fantáziáját megmozgatni. 

A nyugati világra mindig is jellemző stílus tükröződik ki abban, hogy a legégetőbb problémák teljes figyelembe vétele nélkül, mégis arrogánsan kezelve folyamatokat nyilvánulnak meg.
A német társadalom II. világháború utáni tudatos szellemi lezüllesztésének következménye, hogy Európa egyik legerősebb állama, Németország mára gazdaságilag is kezd gyengülni többek között az oroszok ellen kivetett szankciók miatt, ami azért történhetett meg, mert a lakosság vagy teljes érdektelenséget mutat a politika iránt, vagy a multikulturális fertő annyira átitta a többség agyát, hogy senki semmit nem érzékel a valóságból.

 Egyre többen hisznek azoknak a politikusoknak, akik a földi poklot készítik elő, ezért egy társadalmi szintű 180°-os fordulat nélkül Európa komolyan át fog alakulni, persze negatív irányba. Az emberek tudatába az évek alatt belenevelt polkorrekt gondolkodásmód eredménye, hogy az Európát irányító elit nyíltan felvállalhatja az európai nemzetállamok megszűnésével járó Európai Egyesült Államok gondolatát, amellyel a tagállamok elveszítenék önállóságuk és függetlenségük nagy részét. 

Migráns és menekült közötti különbség

Fontos leszögezni, hogy migráció és migráció között is óriási különbségek vannak. Az ukrán-orosz háború következtében Magyarországon megtapasztaltuk, hogy milyen az, ha egy nép valóban valamilyen bekövetkezett katasztrófa elől menekül. A történelem folyamán sokszor előfordult, hogy egy ország háborúba való keveredése, egy társadalmat pusztító diktatúra vagy egy totális államcsőd belekényszerítheti abba az embert, hogy ideiglenesen egy másik országban telepedjen le. Gondoljunk csak 1956-ra, amikor a forradalmat követően rengeteg tisztességes magyar ember kényszerült rá, hogy a nyugati országok valamelyikébe szökjön ki, de a rendszerváltás után sokan visszajöttek Magyarországra. Az  ukrán válsággal ugyanez a helyzet. Ahogy csillapodnak a feszültségek, ők az ideiglenes itt tartózkodásukat megköszönik, és mennek is vissza hazájukba.

A 2015-ben kezdődő migrációs válságban erről szó sincs. Bizonyos politikai és pénzügyi érdekkörökhöz tartozó NGO-k és egyéb más civilszervezetek, magukat európainak beállító, valójában zsidó származású, a világhatalmi elit körébe tartozó politikusok tettek arról, hogy a migrációs krízis beinduljon. Az a globalista, Európa-ellenes szervezett propaganda, amely azt terjesztette, hogy Európa az ,, Ígéret földje”, ahol a pénzt és a szociális juttatásokat – a tisztességes, fehér, európai emberek adóiból – csak úgy osztogatják, igen megtetszett a harmadik világ régióiban élő népeknek, akik mindemellett azt a lehetőséget is meglátták, hogy revansot vegyenek az ellenséges Nyugaton. 

A háttérhatalom által irányított szervezetek mellett megjelentek azok az egyébként átlagos embernek mondható, viszont annál nagyobb bajt okozó, a globalista elit számára hasznos idióták is, akik a migrációban hatalmas üzletet látva tömegével hurcolászták a migránsokat országról országra. Mindenki emlékezhet, amikor jöttek a hírek, hogy kamionosok hogyan rejtettek el több tucat migráns a kamionjaik rakterében, és, hogy hogyan szállították őket át akár több országon keresztül, amíg elértek az úti céljaikhoz. Ezek a kamionosok sokszor csak akkor buktak le, amikor a hatóságoknak gyanúsak lettek, és bár így nem volt valami kényelmes a munkájuk, rengeteget tudtak kaszálni.

Helyzet a déli határon

Bár már kevesebben érzékelik, Magyarország déli határszakaszán a mai napig igen súlyos a helyzet a migrációval kapcsolatban, hiszen komolyan felszerelkezve, akár gépkarabélyokkal és egyéb lőfegyverekkel ellátva, csoportosan támadnak migránsok, mondhatni háborús állapotok uralkodnak. A helyzeten nem javít, hogy arab maffiacsoportok szerb oldalról felosztották egymást között a területeket a határon való átjutás érdekében, így amellett, hogy a migráció újra üzletté vált, folyamatosak a fegyverropogások egyes területek megszerzése érdekében. Azokért a térségekért, ahol könnyebb az átjutás pl. a sűrű erdő miatt, rendre megküzdenek egymással ezek a maffiacsoportok, és hatósági beavatkozás esetén nem félnek rendőrökkel is szembeszállni. 

A kormány bejelentése, miszerint a Belügyminisztérium egy határvadász egység kialakításán dolgozik a probléma megszűntetésének érdekében, sokak szemében felkeltette a reményt. Ám ennek a tervnek a gyakorlati megvalósítása tükrözi a kormány tipikus hozzáállását bármivel kapcsolatban, hiszen a komolyan képzett határvadászokból végül úgy látszik pisztolyos biztonsági őrök lettek.  

Az illegális migráció és a BLM hasonlóságai

Emlékszünk még azokra a tüntetéshullámokra, amiknek az eredménye a teljes anarchia, gyújtogatások, robbantgatások, tisztességes emberek tömeges terrorizálása volt? A szabadság hazájának számító Egyesült Államok kiváló példája annak, hogy egy más civilizációból származó népet hiába próbálunk integrálni, sokszor az a képtelenség kategóriájába csúszik át.  A BLM eredetileg egy olyan mozgalomnak indult, amely elégtételt követelt, önbíráskodva revansot akart venni az amerikai törvényhozásban, de legfőképpen a hatóságok körében elterjedt “intézményes rasszizmus” miatt. Lényegében a mozgalom a négereket egy áldozati szerepbe csomagolta, akiket a fehér, heteroszexuális keresztények “elnyomnak”.

A multikulturalizmus hatására elbutított tömegek utcára vonultak és felhatalmazták magukat arra, hogy tömeges terrorizmust kövessenek el úgy, hogy meg sem kérdőjeleződött bennük, hogy biztos jó-e amit tesznek.

Viszont van egy nagyon fontos különbség a BLM mozgalmat alakítók és az európai illegális migránsok között. Míg a BLM csupán faji kérdésről szólt (amely nyíltan magára vállalta a néger felsőbbrendűséget), addig Európában nemcsak faji, hanem vallási vonatkozás is fellelhető a történésekben. Emlékezzünk csak vissza, hogy a régi terrortámadásokat kiváltó tényezők leginkább vallási színezetűek voltak, mivel a radikális iszlámot magával hozó migránstömegek számára a kereszténység egy üldözött vallás.

Abban az esetben, ha ezek a migránsok már komolyabb módon szaporodni kezdenek és generációkat hagynak maguk után, mivel még az amerikai négerek szintjén sincsenek integrálva a normális társadalomba, illetve a vallásuk egyfajta felsőbbrendűségi érzetet ad nekik, szinte elkerülhetetlen lesz az élettér megtartásáért vívott küzdelem az északi civilizáció és az iszlám civilizáció között.

Ha a nyugati multikulturális mentalitás nem mutat éveken belül radikális változást, Magyarország nehéz döntés előtt fog állni, hiszen mi, magyarok vagyunk az a nemzet, mely a Nyugat és Kelet kultúráját egyszerre hordozzuk. Abban az esetben, ha Nyugat-Európa teljesen menthetetlenné válik a túlszaporodó migránsok és az agymosott társadalom miatt, mi is bajba juthatunk, hiszen amellett, hogy új gazdasági-politikai szövetségesek után kell kutatnunk, fel kell vennünk a versenyt az iszlám esetleges további terjeszkedésével szemben, amely válságra az itthoni cigányság túlszaporodása sem segít rá.

Feladatunk a civilizációnkért való harc

Amit megtehetünk civilizációnk megmentése érdekében az az, ha csatlakozunk ahhoz a nemzeti ellenálláshoz, amely teljes erővel próbálja megfékezni azt a hatalmat, amely állatoknak nézve minket kísérletezik rajtunk és társadalmunk felett. Erre a betegségre az egyetlen gyógyszer a racionális gondolkodás és az a hit, amely erőt adhat mind a hétköznapokban, mind pedig egy komolyabb, a világunkban zajló harcban. A patriotizmus és a kereszténység a kulcsa annak, hogy világunkat felelősségteljesen tudjuk újraformálni. A mi feladatunk, hogy a fiatalságnak utat mutassunk abban a világban, ahol alapvető értékeinket, az Isten – haza – család szentségét gyökeresen ki akarják írtank.

– Soltész Marcell

Tartsuk szárazon a puskaport!

Büszkeséggel eltelve: a Netflix újabb ámokfutása

Büszkeséggel eltelve: a Netflix újabb ámokfutása


A Netflix előtt ismét megnyíltak a kapuk, hogy az elfogadás propagálásának egyik zászlóshajóját eljátszva teletömje műsorkínálatát egy adag, a  homoszexualitást népszerűsítő filmmel és sorozattal. A Netflix a Pride Hónap alatt egy sornyi kínálattal állt elő, és reflektorfénybe helyez minden LMBTQ+ tartalmat, ami eddig is megtalálható volt az oldalon. 

A több, mint 460 film között vannak dokumentumfilmek, drámák, vígjátékok, gyerekmesék, melyek tartalmaznak olyan alkotásokat, mint amilyen a Fülig beléd zúgtam, a Getting Curious With Jonathan Van Ness, a She-Ra és a lázadó hercegnők, és még sok más gyomorforgató, az átlag ember ingerküszöbét messze túllövő sorozat. 

A Netflix Büszkeséggel eltelve (Shine With Pride) gyűjteménye között fellelhetőek olyan kategórianevek, amik sokaknak provokációként hathatnak, bár ez már egy megszokott eljárás esetükben.

Merüljünk el kicsit közösen a mocsárba, és nézzünk körül abban a világban, amelyet a Netflix újabban kínál nekünk!

RuPaul: Drag Queen leszek

Esetünkben a RuPaul: Drag Queen leszek nevű sorozatot nem nevezhetjük egy erőltetett példának, hiszen már a második ajánlásként jött velem szembe.

Akik esetleg még nem találkoztak a drag queen elnevezésű, közönségesnek mondható LMBTQ kaszttípussal, azoknak mondanám, hogy a drag queen olyan személy (általában férfi), aki túlzott sminkkel, nagy parókával, nőnek öltözve, nőként viselkedve jelenik meg, általában előadásokon. 

A RuPaul: Drag Queen leszek sorozata egy amerikai reality show, amelynek házigazdája egy híres amerikai drag queen, RuPaul. A műsor lényege, hogy bemutassa a drag queenek életét és történetét azzal, hogy magukat felvállaló drag queeneket hívnak be egy stúdióba, ahol beöltözve “szabadon magukat tudják adni”. Ezt követően zsűrik erősítik meg őket megjelenésük egyediségében. Érthető okokból, érdeklődésem hiányában sajnos nem rendelkezek részletes információkkal a sorozattal kapcsolatban, de az alábbi linkre kattintva mindenki megtekinthet egy másfél órás összevágást:


A Cukorfalatok továbbra is terítéken

A 11 éves Amy fellázad a konzervatív családi hagyományok ellen, amikor megismerkedik egy szabad szellemű tánccsoporttal.
Bizonyára sokan emlékeznek, hogy mekkora felháborodást váltott ki a Cukorfalatok (Cuties) megjelenése a Netflixen, mely filmben bármiféle túlzás nélkül gyerekprostitúciót jelenítenek meg. 

Mindannyiunknak ismerősek lehetnek az Internacionálé sorai, miszerint: „a múltat végképp eltörölni”! A Netflix tartja is magát ehhez, és kaptunk egy kis 16+-os gyerekpornót is…

A 11 éves muszlim családban nevelkedett Amy megismerkedik pár vele egykorú lánnyal, akiket szó szerint az internet nevelt. Semmit nem tudnak a szexualitásról, de azt látják, hogy a celebek és az influenszerek a szexuális kisugárzásukkal, és a kirívó megjelenésükkel szereznek maguknak népszerűséget, ezért elkezdik őket utánozni. 

A film kiválóan mutatja be Párizs hangulatát, ahol két szélsőséges réteg közül tud csak választani Amy. Az egyik a franciák által tolerált, szélsőséges, tradicionalista iszlám, ahol férfiak Szenegálból hoznak maguknak újabb feleségeket, a másik pedig egy teljesen szabad, ámbár bármiféle hittől, erkölcstől és tartástól megfosztott, romlott posztmodern réteg.  Amy sodródik az árral, és valójában ő sem tudhatja mi történik körülötte.

A film végére oda lyukadunk ki, hogy a lányok egy fesztiválon lépnek fel, amint a vigyorogva tapsikoló tömeg nyálcsorgatva nézi a 11-12 éves gyerekek twerkelését. 
A premiert követően már tudható volt, hogy hatalmas port fog kavarni a film. Volt aki perelt, az ötletgazda szerint viszont, a film kreatív, bátor, vitaindító, mivel komoly társadalmi témákról beszél.

Viszont valóban ez lett volna a cél? 
Bármit is szerettek volna ezzel elérni, maga a kivitelezés egyszerűen gusztustalan volt, ám egy komoly társadalomkritikát valóban vélünk felfedezni.
A gyerekek mindig hasonlítani akarnak valakire. Mivel a felnőtté válás és a kisgyerekkor között lebegnek, kell  valaki, aki utat mutat nekik. Sajnos az egyes, nagyon is kártékony munkát végző celebek és influenszerek elterjedésével ezt a szerepet átvette a közösségi média, amely kiváló eszköze bármilyen hatalomnak arra, hogy már egy gyerekből is szófogadó birkát neveljen.

A gyerekkori telefonhasználati szokások: a globális elit technokratáinak ördögi köre

A tény, hogy modern világunkban nyomás helyezkedik a szülőre akkor, ha nem vesz a 12 éves gyerekének egy okostelefont, mert egyébként a gyereket kicikiznék, nem javít a helyzeten. Azok a technokrata “zsenik” akik a háttérből kigondolták akár az utóbbi társadalmi krízist, pont azt a célt akarják elérni, hogy a gyerekeket belenevelve a virtualitásba, kontrollálni tudják mindenki gondolatát, melynek tökéletesítése éppen előttünk zajlik, csak a Ne nézz fel! című film törvényét követve senkinek nem tűnik fel, vagy akit még fel is emésztett a virtualitás világának feketelyuka, öntudatlanul támogatja is ezt a sötét tervet. 

Egy gondosan kitervelt ötletet valósítottak meg azzal a démoni körrel, amit a telefonos példa alapján sugallni szeretnék. Ha nem veszel a gyermekednek egy okostelefont, akkor fenn áll az esélye annak, hogy kitaszított lesz, másodrendűnek fogja magát érezni, vagy csak egyszerűen kiszakad a közösségből azáltal, hogy nem vesz részt az esti 3 órás virtuális összejöveteleken Messengeren. Felmerülhet egyfajta aranyközépút, ami elsőre megoldásnak is tűnhet a keves olvasó számára. Gondolná a naiv ember: mi lenne, ha megvennénk azt az okostelefont, ezáltal nem válik sem kitaszítottá a gyermek, se nem érzi, hogy kimaradna a szociális életből, viszont szabunk egy időkorlátot, hogy mettől-meddig, milyen időközönként lehetne azt a telefont használni? Ez megoldás? Egyáltalán nem. 

Akinek van ebben tapasztalata, az pontosan tudja, hogy hiába szabsz időkorlátot a gyerekednek a telefonhasználat idejét illetően, egy jó játék, vagy éppen egy jó sorozat (akár pont egy LMBTQP-s) éppen elég arra, hogy össze legyen kötve a virtualitással. Elveszed a gyerektől a telefont, és azt tapasztalod, hogy agresszív lesz, üvöltözik, akár depresszióba, szorongásba eshet, azaz a paradoxon helyzet újra kialakul. Választhatsz, hogy visszaadod neki a telefont, ezzel erősítve a posztmodern, virtuális térrel lévő összeköttetését, vissza sem adod neki, ezzel visszaidézve a régi állapotot, amikor nem is volt neki telefonja, vagy fenntartod az időkorlátot, amivel permanens agressziót, esetleg depressziót okozol a gyerekben.  Mintha csak a Mátrix karaktere, Morpheus tartaná felénk a piros és a kék tablettát. 


LMBTQ történetek a családdal a középpontban

Még, hogy nem a gyerekeket akarják támadni? 

Az LMBTQ történetek a családdal a középpontban a Büszkeséggel eltelve projekt egyik kategóriája, ahol gyerekműsorokkal, mesékkel találkozhatunk. Eddig nem is lenne baj, de a hangsúly azon van, hogy a mesék karakterei között találhatóak kirívó LMBTQ karakterek, vagy maguk a főszereplők azok, akik finoman fogalmazva sem rejtik el a másságukat.

Ezeken a gyerekmeséken belül is megtalálhatók a legkülönfélébb kategóriák: vannak romantikus mesefilmek, van ami akciódús, van, ami kifejezetten a 4-6 éves korosztályt szólítja meg, és van, ami egy könnyedebb horrornak is besorolható. Ez egy teljes mértékben tudatosan és tervezetten kiépített kommunikációs stratégia, hiszen azáltal, hogy minden népszerű kategóriába beleitta magát a homolobbi, minden gyerekhez el tud jutni. 

A következő lépés már csak mellékes, hogy megtalálják-e azokat a szülőket, akik kellően figyelmetlenek, hogy lejátszanak egy ilyet a gyerekeiknek anélkül, hogy bármi szokatlant tapasztalnának, vagy, hogy ne figyeljenek kisgyermekük tv-s fogyasztására. Utóbbi már talán megbocsáthatóbb, hiszen rohanó világunkban sok esetben a szülő kevesebb figyelmet fordít arra, hogy néha ránézzen a TV-re, hogy éppen buzeránsok táncolnak-e egy gyerekmesébe öltöztetett propagandaanyagban, vagy, hogy valóban valami fejlődést szolgáló, az egészséges gyermeki világkép tárgykörébe tartozó gyerekmesét sugároznak-e.

Bizonyára sokan emlékeznek a Steven Universe nevű televíziós mesesorozatra, amit a Cartoon Networkon sugároztak. Bár nem vagyok valami naprakész abban, hogy milyen gyerekmeséket és mese sorozatokat adnak le, és, hogy azoknak mi a tartalmuk, de elég hamar leesett, hogy a Steven Universe minden második része azt tárgyalja, hogy az egyik női főszereplő milyen módon élje ki más leszbikusokkal a szexuális és szerelmi vágyait.  Pár generációnyi idő elteltével oda jutunk el, hogy az LMBTQP-propagandát már nem is kell ráerőltetni az emberekre, hiszen azáltal, hogy gyerekkorunk óta velünk van, normalizálódhat a köztudatban. 

Találni az interneten kirívó példákat arra, hogy egyes pszichopata, agymosott szülők hogyan nevelik át a fiúkat lányra, akinek egy tucat fellépést és előadást biztosítottak az ebben érdekelt pénzemberek és médiák. Nagyon jól tudja a propaganda, hogy a legkönnyebben befolyásolható emberek azok, akik még túl fiatalok, gyerekek, vagy, akik kellően hülyék bármihez felnőtt létükre. 

Az LMBTQ-kommunikáció, avagy a gender-propaganda

Gyakori kérdésnek számít, hogy az LMBTQP-propaganda egy háttérben megtervezett, és a nyilvánosság előtt szervezetten előadott lobbi-e, vagy egyszerűen csak jól jönnek ki a lépéseik.  Minden sikeres mozgalom mögé kell egy jól felépített kommunikációs háttér, ami akár gyorsan, akár lassan, de eljut minden emberhez. Kiváló manipulációs technikák léteznek arra vonatkozóan, hogy a bizonytalan embereket hogyan lehet meggyőzni egyből egy olyan témáról, amiről információhiányuk által keveset tudnak. 

1987-ben egy érdekes cikk jelent meg a Guide magazin hasábjain egy Harvardon végzett pszihológus, Marshall Kirk, és egy bizonyos Hunter Madsen tollából, melynek címe A heteró Amerika átalakítása volt. Ebből a cikkből két évet követően egy könyvet is írtak.  A cikk és a könyv kritikusai azt állították, hogy ezekkel az írásokkal megtalálták arra a bizonyítékot, hogy létezik az LMBTQP-propaganda, melyet persze a mozgalom tagadott. Persze kár is ezen a vitán fennakadni, hiszen mára egyértelművé vált, hogy az LMBTQP-propaganda szisztematikus kommunikációja valóban egy gyakorlott jelenség. 

Viszont mi is szerepelt ebben a bizonyos cikkben?
A szerzők szerint az a cél, hogy a homoszexualitás indifferens érzéseket váltsok ki, azaz ne legyen egy elutasított, ellenérzéseket kiváltó tényező, hanem az emberek oly módon álljanak hozzá mintha teljesen természetes dolog lenne. Ez a deszenzualizáció. 

A deszenzualizáció állapotát hat lépéssel lehet elérni:
1. Annyit kell beszélni a homoszexualitásról, amennyit csak lehet, és olyan hangosan, amennyire csak lehet.
2. A homoszexuálisokat mindig áldozatként kell beállítani, akiket valamilyen rendszer vagy valamilyen csoport, valamilyen okból (általában “tudatlanságból”) bántani akar.
3. A homoszexuálisok mellett kiállók számára biztosítani kell valamilyen ügyet. 
4. A homoszexuálisoknak jó embernek kell tűnniük.
5. A homoszexualitás kritikusait rossz embernek kell beállítani.
6. Fel kell vállalni az anyagi és erkölcsi felelősséget. 

Gondolom ismerős lehet, hogy sokan az alapos tájékozódás helyett csak bekapcsolják a TV-t, és bármilyen információt leközvetíthetnek az adott csatornán, hősünk azt azonnal elhiszi, és a valósággal azonosítja mondván: ,,ők szakemberek, biztosan jobban értenek hozzá”. Az 1. lépés pont erről szól. A homokos lobbit mint egy trójai falovat kell bevinni, majd általánossá tenni a médiában, ezzel a tömegember vagy elfogadja és megszokja annak jelenlétét, ezzel teljesen normalizálva a hétköznapjaiban, vagy radikálisabb propaganda fogyasztása esetén még ügyként is tekint rá, hogy kiálljon mellette. Na a Netflixhez hasonló, és az effajta kaliberű médiák esetében pont ezt látjuk.

Addig terjesztik a homoszexuális-lobbi reklámozását, addig dobálja fel a Netflix az új LMBTQP filmeket, amíg ahhoz az információhiányban szenvedő, vagy csak a világ effajta nyomásait elkerülni kívánó, az objektivitás talaján álló ember, aki csak nyugalomban szeretné leélni az életét, a részévé válik vagy azáltal, hogy beletörődik és elfogadja, vagy azáltal, hogy szerves részévé válik, akár a propaganda terjesztésében egy Facebook poszt által, akár a Pride-on menetelve, nyilatkozva Osváth Zsoltiknak, hogy mennyire jól érzik magukat ebben a közösségben. 

Így működik a gépezet. 


Büszkének lenni arra, amiért semmit nem tettél

Bizonyára ismerős lehet a szituáció, amikor valaki “coming out”-ol, azaz bevallja, hogy homoszexuális.

Maga a pride angol kifejezés is azt jelenti, hogy büszkeség.  Én csak azt nem értem, hogy miért kell valami olyanra büszkének lenni, amiért az égvilágon semmit nem dolgoztál, semmit nem tettél, hanem egyszerűen csak jött. 

Egyszer egy Pride-on láttam egy táblás feliratot (persze a kordon másik oldaláról), hogy ,,büszke vagyok a fiamra, amiért meleg”. Eléggé bizarr dolog egy ilyen dologra büszkének lenni, ami miatt semmit nem teljesítettél. Mintha a homoszexualitás egy kiérdemelt dolog lenne az életben, amiért keményen dolgozol, hogy megszerezd.

A globalista média olyan jól használja fel propagandaeszköznek a “büszkeség” definícióját, hogy a fiatal korosztályt teljesen megfertőzve beállítja őket az LMBTQP sorába, ezzel levéve a terhet a vállukról, hogy valami valósat alkossanak. Végülis könnyebb úgy elismerést kapni, hogy kijelented, hogy meleg vagy, mint, hogy keményen megdolgozol egy valós cél elérése érdekében. 

A homoszexualitás az erkölcs mérlegén

Teljesen tiszteletben tartom mindenkinek a hitét. Minden ember mást tapasztal a világ ismeretlen oldalából, és mindenki más véleményt alakít róla ki.  Van, aki tapasztalt spiritualitás terén ezt-azt, van, aki mások élményei alapján von le következtetéseket, van, akit a hagyomány térít egy útra.

Én keresztény vagyok, ebben a kultúrában nőttem fel, nekem is megvannak a saját tapasztalataim amik által alakítottam a saját világnézetem. Van, amiben rendületlenül tudok hinni valamilyen tapasztalat által, de van, ami számomra is csak hit marad, hiszen nem tapasztaltam testközelből, és csak pár összefüggő dologból tudtam valamilyen következtetésre jutni. Viszont a homoszexualitás részéről egyértelműen kivehető, hogy nem csak a Bibliában, hanem a puszta gyakorlatban, és az általános szellemi felfogásban is szemben áll a hagyományokkal és a tradíciókkal, így a kereszténységgel is, abban a formájában pedig, ahogy pl. a Netflix előadja, teljesen ellentétes a erkölccsel és Istennel. 

Egyáltalán nem véletlen az, hogy a homoszexuálisok között nincsenek keresztények (viszont sátánisták annál inkább), maximum nagyon kis létszámban, de javarészt azok is olyanok, akik elolvasva egy könyvet szakértőjének állítják be magukat bárminek, de valójában teljesen el vannak tájolva. 

Vannak olyanok is, akik ahelyett, hogy a tradicionális vallások gyökereit vizsgálva elgondolkoznak az objektív igazságon oly módon, hogy mélyebb önkritikát is képesek vállalni, inkább úgy próbálják hajlítani a vallások tanításait, hogy az az ő világról alkotott elképzelésüket igazolja. Ezzel az a probléma, hogy az objektív megismerés helyett egy szubjektív vélemény mellé társítja a világnézetét, így maximum meghamisítja a vallást. Ez látható akkor, amikor a tavalyi Pécsi Pride egyik főszervezője, Steinder Kristóf azt nyilatkozta a médiának, hogy a vallási személyek, így Isten, Jézus, Mózes és Mohamed is az elfogadást hirdetik, és azok, akik a vallási tanítások alapján ítélik el a homoszexualitást, valójában szélsőséges gondolkodású, megtévesztett emberek.  

Természetesen ezek a hamis gondolatok nyugaton élik leginkább reneszánszukat. Németországban 1-2 alkalommal tapasztalhattuk, hogy templomokra kitűzdelték a szivárványos zászlót, de ezek elvont esetek, ahol megfontolatlanságból, tárgyi tudás hiányában, vagy akár a fenyegetéseknek és a nyomásnak hatására beadják a derekukat akár papok vagy lelkészek, akár egy plébánia általános dolgozói. Ebben az a veszélyes, hogy az internet és a már említett szervezett virtuális propaganda mellett ez sokakat tud összezavarni, hiszen egy jól felépített zárt logikai rendszer hiteles felvázolása esetén kiválóan lehet megvezetni a témában érdekelt, ámbár gyanútlan embereket.

Ebből a megvezetésből következhet az erkölcs újra gondolása akkor, mikor elhitetik az emberekkel azt a hamis tanítást, hogy lehet szubjektív is. Ez azt jelenti, hogy mindenkinek saját magának kell azt eldöntenie, hogy egy adott cselekedete jó-e, vagy sem, és ezt nem egy objektív (azaz valós) mérce határozza meg. Ebből végül az lesz, hogy bárki bármit megtehet, ha azt saját elképzelése szerint jónak látja, akkor is, ha az valójában másnak árt.

Záróakkordként mutatok egy ironikus észrevételt, ami hamar elterjedt a jobboldali körökben:

Persze ez csak a véletlen műve lehet, mégis érdemes a hívő embernek elgondolkoznia, hogy spirituális szempontból milyen erők befolyásolhatják az LMBTQP-t.

– Soltész Marcell

A pénzhatalmi világelit Németország és Oroszország konfliktusáért I.

A pénzhatalmi világelit Németország és Oroszország konfliktusáért

Az elmúlt évszázadban az Egyesült Államok és a globális politikát meghatározó háttérhatalmi erők arra kényszerítették Németországot és Oroszországot, hogy kölcsönösen pusztítsák el egymást. Már az I. világháború kirobbantásának egyik fő oka is az volt, hogy megdöntsék az erős európai hatalmakat és, hogy Németországot és Oroszországot tartósan egymás ellen fordítsák. Már Bismarck is tudta, hogy a német technológia, és az orosz nyersanyag egysége komoly riválisa lehet az USA gazdaságának.

A II. világháborúban azért kapott Hitler szabadkezet Oroszország lerohanására, mert akkor is a németek és az oroszok egymást gyengítették. Ez abban is meglátszik, hogy a háború súlypontja leginkább a keleti frontra esett.
A háttérhatalom tudta, hogy Németország katonailag legyőzhető, viszont Oroszországról – hatalmas területei miatt – ez már nem volt elmondható, így belülről volt csak gyengíthető. 1991-ben, mikor Mihail Gorbacsov, Borisz Jelcin és társaik felbomlasztották a Szovjetuniót, és meggyengült Oroszország gazdasága és befolyása a globális politikában, a nyugat azt hitte, sikerült megszereznie a hegemóniát.

Ma már tudjuk, hogy ez a stratégiai elgondolás megbukott, és az Egyesült Államoknak továbbra is célja, hogy megteremtse az oroszellenes légkört.

Ebben az írásomban történelmi kitekintéssel vezetem be a német-orosz politikai kapcsolatokat, majd cikksorozatom további részeiben kifejtem, hogy hogyan sikerült elérnie ismét az Egyesült Államoknak és a globalista pénzhatalmi elitnek, hogy Németország és Oroszország újra komoly konfliktust generáljon egymással.


Miért érdeke az Egyesült Államoknak meggyengíteni Európát?

Mint ahogy a bevezetőben is olvashattuk, már az I. világháború kirobbantásának is az egyik fő oka az európai birodalmak és a nemzetállamok meggyengítése volt. Azért érdeke az Egyesült Államoknak, és a pénzhatalmi elitnek leépíteni Európát, és annak gazdaságát, mert akkor meg tudja akadályozni, hogy az északi civilizáció népei egymással szoros gazdasági szövetségbe lépjenek, ezzel kialakítva egyfajta versenyhelyzetet az Egyesült Államokkal szemben.

A háttérben az Egyesült Államok által kontrollált Európai Unió kiváló lehetőség arra, hogy kordában lehessen tartani Európa államait. Mivel az EU ma már nem egy erős, államok közötti gazdasági szövetség szerepét tölti be, hanem sokkal inkább az Egyesült Államok politikai, világnézeti és kulturális törekvéseit kényszeríti a tagállamaira, az USA kiválóan tudja megvalósítani ezt a tervét.
Az orosz-ukrán háború alatt zajló politikai hangulatkeltés is végső soron erről szól.
Azzal, hogy az EU tudatosan építi le tagállamainak gazdaságát az oroszok elleni szankciókkal, valójában csak magát teszi tönkre, míg Oroszország gazdasága az eddigi felmérések alapján pont, hogy erősödni látszik.

NSZK – SZU politikai kapcsolatok a hidegháborúban: az Ostpolitik

Ahhoz, hogy megértsük a jelenlegi, és az ukrán válság kitörésének idejében folytatott német-orosz viszonyokat, meg kell vizsgálunk annak történelmi vonatkozásait is.

Az 1969-ig hatalmon lévő CDU (Kereszténydemokrata Unió) nem ismerte el az NDK-t, és teljesen elzárkózott mindenféle, a kelettel folytatott diplomáciától. Komolyabb változások akkor következtek be, amikor az SPD (Németország Szociáldemokrata Pártja) és az FDP (Német Szabaddemokrata Párt) közösen alakíthatott kormányt, és Willy Brandt lett a kancellár. Új külpolitikai doktrínát hirdettek meg, amely a Neue Ostpolitik nevet kapta.
Eleinte sokan szkeptikusan álltak ehhez az új külpolitikai modellhez, de végül az NSZK és a Szovjetunió közötti feszültség enyhült, és a befagyasztott diplomáciát a párbeszéd váltotta fel.

Brandt elutasította az erőltetett elszigetelődést, ehelyett az együttgondolkodást tartotta szem előtt, és ennek eredményeképp egyre inkább lepleződtek le a szocializmus ellentmondásai, s ezek mentén megalapozódtak a későbbi reformok és lazítások.

Az Ostpolitik sikerességét jól szemlélteti Leonyid Brezsnyev beszéde, amely az 1978-as bonni látogatása során hangzott el: „Az NSZK−SZU kapcsolatok immár minőségileg mások: mostanra az együttműködés vált normává.”
Ennek a folyamatnak köszönhetően lehetővé vált a német-német közeledés, majd Németország újraegyesítése.
Ez utóbbi a szovjetek számára mindenképpen vesztes helyzet volt, hiszen amellett, hogy az NDK-ban fenntartott szocialista és katonai jelenlét finanszírozásának feladatát már nem láthatták el, le kellett nyelniük, hogy a Nyugat-Németországhoz csatlakozott NDK a NATO és az Európai Közösség tagja lett. A Szovjetunió felbomlását követően 1994. augusztus 31-én fejeződött be az akkor már orosz csapatok kivonása. Oroszország meggyengült, és nem volt más lehetősége, mint, hogy elfogadja a status quo-t.

Német-orosz politikai kapcsolatok a hidegháborút követően

Az újraegyesítést követő időszakban igen jó hangulatú volt a német-orosz diplomácia. Ennek oka a kölcsönös gazdasági együttműködés, hiszen Németországnak a célja az volt, hogy minél jobb helyzetbe hozza a német vállalkozásokat a piacgazdaság útjára lépő Oroszországban.
Az oroszoknak is kedvezett a helyzet, mivel szoros diplomáciai kapcsolatot akartak fenntartani az EU potenciálisan legerősebb államával. (Az orosz gazdasági elemzők Németország legújabb megerősödését a görög válsághoz kötik, amelyben Németország vállalta, hogy a közös valuta és az euróövezet védelmezője legyen. Ez a szerep megmutatta, hogy a német gazdaság a legerősebb, s a francia is mögé szorult.)

A német-orosz gazdasági együttműködésnek a csúcspontja Gerhard Schröder kancellárságának idejére tehető, amikor a két ország együttműködéséből megszületett az Északi Áramlat megépítéséről szóló szerződést. Az Északi Áramlat egy tengeralatti földgázt szállító vezeték, melyben az oroszországi Viborgtól egészen a németországi Greifswaldig jut el a gáz a Balti-tenger alatt.
Bár sok kritika érte ezt a határozott közeledést Oroszország felé, a két ország közötti együttműködésnek pozitív jelei mutatkoztak, hiszen a mindkét állam kereskedelmi forgalma 2004-ben, egyetlen év alatt 25%-kal bővült.
Angela Merkel kancellárá választása viszont egy új fejezetet nyitott a német-orosz diplomácia történetében.

A megszokott, jó hangulatú diplomácia hűvösebb lett, melyet az ukrán válság kirobbanása is fokozott.
Oroszország is szkeptikusabban állt Merkelhez, hiszen egyértelmű volt, hogy inkább az Egyesült Államok felé orientálná Németországot.
2014-ben Schröder vezetésével 60 német politikus és gazdasági vezető írt alá egy, a Die Zeit-ben megjelent nyílt levelet, amely a német kormány túlságosan oroszellenes álláspontját kritizálta az ukrán válság kapcsán. A levél azzal vádolta a merkeli külpolitikát, hogy az orosz önvédelmi igények figyelmen kívül hagyásával és az ukrán−amerikai álláspont elfogadásával egy új háborút szít a 21. századi Európában. Ezzel egy időben azonban a német politikai és gazdasági elit többsége elfogadja Merkel Oroszország/Ukrajna-politikáját, és hajlandó gazdasági veszteséget is elkönyvelni.

Az ekkori német politika viszont még nem volt elfogult: Németország ugyan illegitimnek minősítette a Krím Oroszországhoz csatolását, ugyanakkor megértette és elismerte Moszkva igényét arra, hogy a balti országok mellett Európában ne legyen több NATO-tagállami státusszal bíró szomszédja, így nem támogatta többek között Ukrajna NATO tagságát.

A 2008-as bukaresti csúcson Németország (Franciaország és Oroszország álláspontjával összhangban) ellenezte, hogy Grúzia és Ukrajna meghívást kapjon a NATO-ba, így ez akkor nem is történt meg. Emellett az is tény, hogy a NATO walesi csúcstalálkozóján (2014. szeptember) Berlin is támogatta a szövetség kelet-európai tagállamai biztonságának megerősítésére vonatkozó programját (reassurance policy). –

Ez a kettős játék azért történt meg, mert Merkel nem akarta, hogy a sikeresen építkező oroszországi német vállalatok elveszítsék pozíciójukat, mivel Merkel és kormánya által képviselt hivatalos politikai irányvonal mellett számos egykori politikus és üzletember lépett akcióba annak érdekében, hogy az orosz vezetésnél a legfelsőbb szinten lobbizzon.

Viszont az ukrajnai válságkezelés mellett a német-orosz kapcsolatokat terhelte az a tény is, hogy Merkel kritizálta Oroszországot a jogállamiság be nem tartása miatt. Voltak elemzők, akik személyes vonatkozásokat is felismertek a német-orosz diplomáciában: Merkel könnyebben szót értett Medvegyevvel, mint Putyinnal, mivel Medvegyevben intézkedéseiben inkább látta a nyugat felé orientálódás szándékát, mint Putyinéban.
A Spiegel újságírói óvatosságra intették Merkelt az oroszellenesség tekintetében, hiszen még mindig ott lebegett az érdek, hogy az oroszországi német cégek exportlehetőségei, és ezeknek a vállalatoknak a pozíciói ne gyengüljenek, ezáltal Merkel népszerűsége ne csökkenjen.

Németország úgy próbálta távol tartani magát a fentiekhez hasonló kockázatos szerepvállalásoktól, hogy magát gazdasági hatalomként definiálta. Bár nagy átrendeződés ment végbe a német külpolitikában, még mindig élt az Ostpolitik szellemisége, miszerint nem történhet meg az Oroszországgal való párbeszéd teljes megszakítása, és a Moszkvától való elszigetelődés. Tekintetbe véve a jelenleg is zajló háborús konfliktust Oroszország és Ukrajna között, ez egy komoly stratégiai hiba lenne, ami egy újabb, a hidegháború korai éveit jellemző hangulatot teremtene Európában.

– Soltész Marcell

© 2024 Mozgalmár

Theme by Anders NorenUp ↑